Rítustérkép (előadás az MTA Lendület-díjátadón)

Videófelvétel, ELTE-interjú magyarul és angolul 

Legalább homályosan valószínűleg mindnyájan átérezzük, hogy Európa nem csak földrajz, politika vagy életmód kérdése. Európainak lenni felelősséget is jelent egy nagyszabású történelmi örökség iránt, érzelmi és intellektuális ragaszkodást ehhez az örökséghez. Ezt nevezem – Jan Assmanntól kölcsönözve – Ó-Európának. A késő ókortól a kora újkorig Ó-Európa legnagyobb szabású kulturális alkotása minden bizonnyal a latin kereszténység liturgiája volt. Hogy miért mondhatjuk ezt? Mert ez hozta létre a teret és időt legsikeresebben átfogó közmegegyezést; mert mindent összevetve ebbe fektették eleink a legtöbb időt, pénzt, figyelmet és energiát; és mert ez integrálta legsikeresebben Ó-Európa népekre, nyelvekre, osztályokra, életkori, nemi, vagyoni vagy műveltségi rétegekre bomló társadalmát.

A latin kereszténység liturgiáját legkönnyebben az érett középkor felől érthetjük meg. A könyvnyomtatás korai időszaka, képletesen szólva a Gutenbergtől Trientig ívelő korszak kivételesen szerencsés. A nyomtatott szertartáskönyvek már bőséges és hiteles, Európa területét és intézményeit arányosan lefedő képet adnak az előző évszázadokban kialakult viszonyokról. De teszik ezt anélkül, hogy kompromisszumot kötnének a kora újkori paradigmával, amely jórészt eltüntette a helyi hagyományok sokféleségét. Ráadásul e sokféleséget az érett középkor nem esetlegességként, hanem értelmes rendszerként élte meg. A közös latin örökség egyedi megnyilvánulásait úgy tekintette, mint közösségek, illetve általuk lakott települések, általuk működtetett intézmények büszkén őrzött és továbbadott szokásrendjét, azaz úzusát.

Egy rítus vagy a rendszeres ismétlődés, vagy a megélés intenzitása miatt hagy mély nyomot a résztvevőkben. Az utóbbi csoportba tartoznak az évkör jeles napjai és az emberi élet fordulópontjait kísérő szentségkiszolgáltatások. Legjellemzőbb gyűjteményük a ma rituáleként ismert könyvtípus. Kutatásunk most efelé fordul. Egyrészt mert előző Lendület-projektünk a misekönyveket dolgozta föl, és a teljesség felé vezető úton a rituálék a következő állomás. De azért is, mert a ritka, de intenzív rítusokra érvényes leginkább, amit általában mondtam: mély benyomást tettek nemcsak a klérus tagjaira, hanem Ó-Európa teljes társadalmára. Az időt a húsvét és karácsony köré szerveződő ünnepkör ruházta föl jelentéssel; ember és természet viszonyát az agrárrítusok értelmezték; a születés, a házasságkötés és a gyász pedig máig azok a helyzetek, amikor a rítusokat legnehezebben nélkülözzük.

***

A 2000-es évek elején kezdtem középkori magyar szertartáskönyvekkel foglalkozni. Varázslatosan gazdag világ tárult föl előttem, amelybe kezdő tanárként tanítványaimat is szerettem volna bevezetni. Az is hamar kiderült, hogy e világ magyar része, pontosabban annak töredékes maradványai nem érthetők meg a teljes európai környezet nélkül. Kollégákra és forrásokra volt tehát szükségem. Mivel nem létezett olyan intézmény, amely ezeket biztosította volna, alapítottam egyet. Ami a kollégákat illeti, előbb zeneakadémiai diákjaim informális köréből, majd az ELTE jóváhagyásával hivatalosan is, a Liturgiatörténeti Kutatócsoportot. A források összegyűjtéséhez hiányoztak az anyagi feltételek, de szakmai ébredésem szerencsésen egybeesett a digitalizáció forradalmával. A történelemben először vált lehetségessé, hogy költséges kutatóutak, könyv- és másolatbeszerzések nélkül az ember középkori könyvek ezreihez férjen hozzá. Ám ez sem a kollégák megtartásához, sem a forrásanyag teljessé tételéhez nem volt elég. Ezért ostromlom a 2000-es évek vége óta az illetékes szerveket pályázatokkal, és nem lehetek elég hálás, amiért ismételten fantáziát, sőt egyre nagyobb fantáziát látnak a témában és általam képviselt megközelítésében.

De miért ennyire érdekes éppen a liturgia? Csak címszavakban felelve: két nagyon időszerű kérdést egyesít. Az egyik, hogy mit jelent szellemi értelemben európainak lenni. Sokat beszélünk manapság európai értékekről, de ha meg kel határoznunk, mit értünk alattuk, többnyire megmaradunk a civilizált világ közmegegyezésénél. Európai érték lenne a környezetvédelem, az emberi méltóság vagy a demokrácia? Kétségkívül, de miért csak európai, miért akarnánk kisajátítani őket? Közben mindnyájan érezzük, hogy európainak lenni mélyen szimbolikus valóság is: egy nehezen behatárolható, mégis karakteres múlt örökségétől való megérintettséget, ennek megőrzését, táplálását, alkotó hordozását jelenti. Ma központi kérdés, hogy a mi Európánk hogyan viszonyul ehhez a mélyen átérzett, de a maga egészében ritkán vállalt Ó-Európához.

A másik a rítus. Egyre inkább fölismerjük, hogy lélek és test, tartalom és forma, őszinteség és alakoskodás nem választható el, sőt sokszor mintha érzékelhető tárgyak és cselekedetek alakítanák azt a láthatatlan valamit, amit őseink még az érzékelhetetlen lényegnek tartottak. Legyen szó gyógyításról vagy háborúról, hallatlan technikai lehetőségeink célját és felhasználását az határozza meg, hogy minek milyen jelentéseket tulajdonítunk, a jelentések viszont nem elvontan léteznek, hanem nagy elbeszélések, beidegzett gyakorlatok, erőteljes szimbólumok teszik őket megfoghatóvá. Ezek válnak tartóssá, közösségivé és hatékonnyá a rítusban.

Sokféle rítus volt és van, de Ó-Európa rítusainak szintézise mindenekelőtt a latin kereszténység liturgiája. Ez akkor is így van, ha valaki nem elkötelezettje sem a latinságnak, azaz Róma örökségének, sem a kereszténységnek. Egyszerűen azt kell tekintetbe vennünk, hogy a régi Európában ez volt a szimbolikus cselekvések térben és időben legátfogóbb, legkiterjedtebb rendszere. A latin liturgia mindig és mindenütt ott volt: Izlandtól a Közel-Keletig, az egyházatyák korától a XX. századig és tovább. Őseink számunkra felfoghatatlan időt, pénzt, szellemi és fizikai energiát fektettek a liturgiába, és míg a népi vagy az udvari kultúra hasonló teljesítményei megmaradtak a nép vagy az udvar körében, addig a liturgia túllépett az egyházi társadalom körén: mindent átszőtt és a maga módján mindenkit bevont.

Ha azonban ennyire egyetemes volt, miért épp az érett középkor felől közelítjük meg? Elvégre gyökerei nem oda nyúlnak vissza, és alakulása sem állt meg akkor. Ennek már nem szellemi, hanem gyakorlati oka van. Mivel történeti jelenség, a liturgiából annál kevesebb marad, minél régebbi. És mivel rendszerszerű, töredékei csak az egészhez képest nyernek értelmet. Ebből fakad, hogy célravezetőbb egy jól adatolt korból ereszkedni alá egyre mélyebben a múltba, semmint fordítva. Régész módjára át kell hatolnunk a felszínhez közelebb eső, több emléket őrző rétegeken, hogy helyesen értelmezzük a mélyen a felszín alatt rejtőző kevesebbet. De a közelmúlt erre nem alkalmas. Be kell látnunk, hogy a liturgia jelentősége Európa életében jó ideje halványul. Ezért helyes kiindulnunk abból az állapotból, amikor a latin liturgiát még egész Európában nagy erőkkel végezték, és központi jelentőségét senki nem vitatta.

Ami pedig változatait illeti, olyan kort kell választanunk, amelyben még sem az egyetemesség, sem a sokféleség szempontja nem sérült. A könyvnyomtatás és a kereszténység felekezetekre bomlása mindkettőt sértette. A könyvnyomtatás kísértést, majd gazdasági nyomást jelentett, hogy a számos helyi változatban élő rítus központi normához közelítsen. A felekezetesedés nem a rítusokat változatokban gyakorló közösségek, hanem a felekezetek között húzta meg az identitáshatárokat. Ezért helyes kiindulnunk egy olyan korból, amely már elég késői ahhoz, hogy egész Európára kiterjedjen, de elég korai ahhoz, hogy se a reformáció, se a katolikus gyakorlat egységesedése ne érintse. Egy ilyen kor lehetővé teszi, hogy elkészítsünk egy lényegében hiánytalan panorámaképet Ó-Európa liturgikus viszonyairól, azt statisztikai eszközökkel kiértékeljük és térképen jelenítsük meg. Anélkül, hogy technikai részletekbe bocsátkoznék, ki kell emelnem, hogy e két technika, a nagy és arányos adatmennyiségre épülő statisztika és a térképes szemléltetés bizonyult leggyümölcsözőbbnek az eddigi munka során, és ez tette lehetővé és egyben szükségessé, hogy a digitális technológia nyújtotta lehetőségeket messzemenően kihasználjuk. Elkészítettük, legalábbis ami a korai nyomtatványkort és a földolgozott rítusokat illeti, Ó-Európa liturgikus térképét.

Az érett középkorra két tényező szerencsés egybeesése is jellemző. A XI. század óta egyre inkább úgy tekintettek a liturgia változataira, mint helyekhez, intézményekhez és közösségekhez szorosan kapcsolódó, általuk tartósan ápolt és tudatosan hagyományozott úzusokra. Az egységes rendszer részleges megnyilvánulásait nem kiküszöbölendő véletlennek vagy kihágásnak fogták föl, hanem identitásjelölőnek, amelyre büszkék voltak. A XV. századnak már kezében volt a könyvnyomtatás eszköze, amely lehetővé tette, hogy az úzusokat leghitelesebben képviselő könyvek fönnmaradási esélye megtöbbszázszorozódjék. A két tényező együttállása a XV–XVI. század fordulója, amikor az úzusok még élnek, de a könyvnyomtatás veszélyes eszköze még inkább fönnmaradásukat, semmint megszűnésüket szolgálja.

A keresztény liturgia mindennapos és rendkívüli, ismétlődő és egyéni szerkezetű rítusokból áll. A mindennapos és ismétlődő szerkezetű rítusok, a mise és a zsolozsma inkább maradnak a szentély és a kórus, a hozzáértő klerikusok, illetve a szöveg és az ének szférájában, ezért a szélesebb közönségnek talán kevésbé izgalmasak. De megtévesztő lenne elhanyagolni őket: mind az egykori gyakorlatnak, mind fönnmaradt emlékanyagának elsöprő részét tették, illetve teszik ki. Ezért is szenteltük első Lendület-projektünket 2018 és 2023 között a misekönyvek feldolgozásának. Adatbázisba vittük mintegy 250 egyházmegye vagy szerzetesi közösség misekönyvének teljes tartalmát, összesen körülbelül 1 300 000 rekordot. Metaadatokkal ellátva értelmeztük, ezzel visszakereshetővé, összevethetővé és szemléletessé tettük őket. Ez az adatmennyiség és rendszerezettség a humántudományok összefüggésében példa nélküli: százezrekkel haladja meg a szakmában évtizedek óta, nemzetközi összefogással készülő hasonló adatbázisok legnagyobbikát is. De – túl a számokon – a misekönyv-projekt megvalósulása töltött el bizalommal, hogy a vállalkozás kiterjeszthető az összes létező forrástípusra, és egyetlen szakmai műhelyen, egyetlen emberöltőn belül meg is valósítható.

Már a misekönyvekben föltűntek azok a rítusok, amelyek hidat képeznek az ismétlődő és az alkalmi kategória közt. Ezek nem mindennaposak, egyéni szerkezetűek, de részei az éves körforgásnak, és általában közvetlenül az adott nap miséjéhez kapcsolódnak: megelőzik vagy kísérik, néha belé ékelődnek. Azért nevezzük őket leegyszerűsítve processziós rítusoknak, mert jelentős részük processziók, azaz vonulások, körmenetek formájában kimozdul a szentély és a kórus teréből és a klérus köréből. Ebben az értelemben alkotják az éves liturgia térben és társadalmilag is legösszefogóbb rétegét. Ide tartoznak elsősorban a húsvéti és a karácsonyi ünnepkör, mindenekelőtt a nagyhét legemlékezetesebb, legszélesebb nyilvánosságot érintő szertartásai.

Egyes tájakon már a processziós rítusokat sem a misekönyv tartalmazta, hanem egy kisebb, könnyebben hordozható könyvtípus, amelyet az újkorban rituálénak, korábban inkább agendának vagy manuálénak neveztek. Ennek használata még indokoltabb volt, ha a szertartás nem föltétlenül kapcsolódott miséhez. Ez volt a helyzet elsősorban az emberi életciklus fordulópontjait, átmeneti rítusait jelentő szentségkiszolgáltatásoknál, amilyen a keresztség, a házasságkötés, a beteglátogatás és a temetés, illetve a természet éves körforgását, azon belül a mezőgazdasági tevékenységet kísérő szentelményeknél és áldásoknál, amelyeket jellemzően a földeken, szőlőkben, csűrökben, pincékben, istállókban, karámokban, de legalábbis a templom előtt vagy annak hajójában végeztek.

E rítusokat nem csak a szerkezeti rokonság és a közös hordozókönyv köti össze. Közös vonásuk a ciklikusság, a viszonylagos ritkaság és a jelentős emlékezeti lenyomat, illetve az átfogó, tér- és csoporthatárokon átlépő, kapcsolatteremtő jelleg is. A keresztény üdvtörténet kulturális emlékezetét meghatározó nagy elbeszélések, az emberi életút, a természeti környezethez, gazdálkodáshoz és termeléshez fűződő viszony értelme és jelentése ezek által mutatkozott meg tárgyakban és cselekedetekben, alakította és fejezte ki Ó-Európa világszemléletét, életérzését, stílusát.

A latin liturgia varázslatosan gazdag, de nem végtelen világ. Véges számú alkalmat, rítust, szöveget, dallamot, tárgyat, mozdulatot használ. Éppen ez a végesség teszi a nyelvhez hasonló rendszerként, kulturális kódként megragadhatóvá, leírhatóvá, elemezhetővé. Jelen projektünk még csak a folyamat második állomása lesz: a misekönyv-projekt után következő rituále-projekt. A teljességet még két ilyen fogja elhozni. Egyikük a társadalmi élet legritkább, legköltségesebb rítusait felölelő pontifikále-projekt, amely például a királykoronázást, a templomszentelést, a zsinattartást vagy a szerzetesi beavatásokat foglalná magába. Másikuk a breviárium-projekt lenne, amely a naponta ismétlődő, állandó szerkezetű, de a misénél sokkalta bővebb és összetettebb szöveg- és dallamanyagot mozgató zsolozsma földolgozását tűzné maga elé. Csak remélni tudom, hogy egyszer eljutunk idáig, és hogy továbbra is megtaláljuk hozzá a kellő anyagi, intézményi és mindenekelőtt emberi feltételeket. 

Statements on the possible activity of Una Voce in Hungary (2005)

In 2005, after the publication of his influential book on the critique of the so-called Bugnini liturgy, our professor László Dobszay was approached by the International Federation Una Voce, which promotes the traditional Latin liturgy worldwide. Given the favourable conditions during the early pontificate of Benedict XVI, it seemed opportune to form a Hungarian organization with similar aims and to apply to become a member of the Federation. Professor Dobszay, however, wanted to clarify his concerns about the so-called traditionalist movement and to outline his views regarding its ideology, social and political stance, and liturgical preferences. He also wanted to explain to an international audience the historical, intellectual, and spiritual background of the Hungarian liturgical scene. Modestly distancing himself from the movement, he decided to delegate me, Miklós Földváry, as the Hungarian representative to the Federation. We composed the following statements together, which I read before the general assembly of the Federation in Rome on 9 October 2005. In the end, no Hungarian group joined the Federation, but the concepts and aims outlined in the statements have been realized in the Roman Rite's revival at Saint Michael’s Church in Budapest. It is worth recalling how we thought of these questions twenty years ago. 

I. Facts

1. The Tridentine rite is a 16th-century variant of the Roman rite. The Roman liturgy has developed organically over the centuries through a series of minor changes, and proliferated in various uses across the dioceses and religious orders of the Latin West. From the earliest surviving documents to the present, it has undergone no essential change, even across its various local traditions. However, the individual “colours” of local uses constitute a valuable treasure of this liturgy. The Tridentine rite is only a recent redaction of the so-called rite of the Roman Curia (consuetudo Romanae Curiae), adapted in the Papal Court (but not in the great Roman basilicas) between the 12th and 16th centuries.

2. The first attempts to deviate from the continuous tradition of the Roman rite appeared in the 16th century. These rites were alien to the organic historical development and were created artificially based on personal views. Three waves of these “creative” liturgies are known in history; the first was the package of proposals inspired in the 16th century by Humanism (e.g. the Breviary of Cardinal Quignonez); the second are the numerous constructions produced in France in the 17th-18th centuries (“Neo-Gallican rites”), and the third is the Neo-Roman liturgy fabricated after the 2nd Vatican Council (following the spirit of its Neo-Gallican predecessors).

3. The Neo-Roman liturgy is the legal and official rite of the Roman Church, and must be regarded with due respect, without any doubt concerning its validity.

4. On the other hand, many critical remarks have been leveled against the new liturgy (“conciliar” in name, but actually a product of individual initiatives), alleging that it has separated itself from the liturgical tradition of the Roman Church and resulted in a break in organic continuity. (The merit of these critics is beyond the scope of the present thesis.) In 1988, the Holy See, considering the wishes of persons who could not reconcile themselves to such a break in liturgical practice, permitted them to follow the “Tridentine” or “traditional” Roman liturgy, using the 1962 Missale Romanum. To promote this process, a new curial institution, Ecclesia Dei, was founded, with a cardinal as its head. The traditional Roman Rite has been introduced worldwide in numerous dioceses, religious orders, and priestly fraternities that celebrate the “Tridentine” rite instead of, or in parallel with, the Novus Ordo. The values of the traditional liturgy have been repeatedly appreciated by the Holy Father, by highly respected cardinals and bishops, and many of them have personally celebrated these rites. Under the current law, the permission of the ordinary bishop is required (except for a “private” celebration, which depends on the personal indult granted to the priest). If the local authorities deny permission, one may appeal to the Ecclesia Dei commission, which, in most cases, returns a positive answer to just demands.

5. The restoration of the traditional Roman rite is advocated in an organized way by Una Voce, an association of lay people approved by the Pope. The Federation offers help, information, and advice to member organisations, supports them in several ways (see more on homepage www.unavoce.org), and promotes their contact.

6. A third way has also emerged after the 2nd Vatican Council: a development of the Ordo Antiquus that is open to the restoration of valuable particular traditions of orders and dioceses, combined with a moderate “modernization” that does not harm the tradition but rather gives it new life. Trends in this direction have remained isolated and, in most cases, have not attained a structured form to maintain their continuity.

II. Prospects

7. In the Roman Church, as a hierarchically ordered body, the last word belongs to the Pope or the competent authorities acting in his name. But the history of the Church (past and recent) demonstrates that the vox populi also plays a role in preparing these authorities’ definitive judgment. The liturgical decisions of the Council were prepared by scholars, spiritual writers, priests, and groups of the faithful; the restoration of the Tridentine Rite and the papal brief Ecclesia Dei did not begin as Vatican initiatives, but as responses to initiatives from below. Only when one acknowledges this duality can the discipline of obedience and the inspiration of the Spirit be kept in balance in the Church.

8. The majority of people who think about liturgical matters (mostly the older generation, for whom the changes by the Council were an emotionally decisive experience) accept only one rightful liturgy in our Church, namely the Novus Ordo. They condemn or regard attempts to restore the traditional rite as a short-lived nostalgic movement. Albeit, if they had a deeper theological, historical, and liturgical foundation, they should have accepted that the “reform” was not the renovation (re-formation) of the Roman Rite, but rather its rejection, and that many doctrinal, spiritual, emotional, and pastoral values perished in this process.

9. Others believe that the new liturgy is a passing episode in the life of the Church, and that we must work first to assure that the Tridentine rite is permitted on a wide scale, parallel with the Novus Ordo; later, once it has proved itself, that it should become the only legal rite. This restoration will bring blessings to the faith and true devotion, and remove the moral and spiritual harms of modernism and ecclesiastical liberalism. If this party had a deeper understanding of the liturgy, it would realize that the Vatican Council recognized and acknowledged many legitimate desires. The Tridentine Rite in its particularities has never been, and will never be, identical with some unchangeable and eternal “Roman Liturgy.” It is exactly the immutable and eternal features of the Roman Liturgy, the maintenance of which may make necessary certain reforms on its Tridentine manifestation.

10. A much smaller group, perceiving the dynamic historical unity and diversity in the Roman liturgy, agrees that this liturgy must be preserved. Nevertheless, they believe that besides many elements that originated in Christian antiquity or the Middle Ages, were lost in the Tridentine books. They think that giving space for these elements (of course, without any change in essentials) might not only lead to a true “inculturation”, but it would also be a useful contribution to true reform, at which post-Conciliar efforts have failed. Such people must keep in mind, however, that the local particularities they cherish can be understood only in light of the common tradition, and can enrich the life of the Roman rite only if they are implemented according to clear and orderly regulation.

11. The long-term solution cannot be anything other than a synthesis of these three trends. No doubt, we have to reject the path of the 70s. We have to return to the point where we lost our way. The last sure point was certainly the Tridentine rite. But a return to the sources need not stop there; it aims to re-commence the path of reform that was intended earlier but (because of many expected and unexpected historical turns) has not been implemented.

12. This long-term perspective is, of course, not independent from what we can and should do now:

13. The Neo-Roman liturgy should be celebrated with good discipline. At all points where the current laws allow options (or cannot be interpreted to forbid such), the decision must be made in accordance with the best traditions. So, e.g., the use of the vernacular (translations, musical settings, etc) must serve not the destruction or relativization of the content of the Roman liturgy, but its transmission in the possible fullest and most authentic way. 

14. Parallely, the use of the Tridentine rite should be revived, by making optimal use of the indult Ecclesia Dei with great effort to promote the active participation of the congregation, and yet not only active, but conscious and worthy, informed by an authentic liturgical spirituality (cf. Const. de Sacra Lit. 14.). The reintroduction of this rite is necessary not only for the lively representation of its values, but also to maintain the true spirit of liturgical adoration and veneration, as a medicine against the devastation of recent liturgical history.

15. The third element is to rediscover the ancient traditions of dioceses and religious orders and to reintroduce them within the limitations of a generous interpretation of liturgical laws (cf. Const. de Sacra Lit. 37), not only with the view of enriching the modern liturgy, but also as elements to be integrated into a further “true reform”. The presence of these particular traditions (that represent, in fact, a wider sphere of universal Roman tradition) is the more important, given that one may hope for a benevolent response from church authorities to local traditions that are not linked strictly to the use of the 1962 Missale and the Latin language, as is the case with the Tridentine rite.

16. The coexistence of the three tendencies offers a possible modus vivendi for the near future. Also, it prepares the ground for a reform that will combine unity and legitimate differences, tradition and modernity, adherence to absolute values, and conformity with the conditions of our time. 

III. Hungary

Any endeavor aiming to introduce Una Voce in Hungary should count on the following facts:

17. Extreme abuses and arbitrary primitivism of the kind and intensity experienced in Western Europe have been witnessed only rarely in Hungary (often arising from “base communities” and priests who were formed by them). This means that, in this country, one cannot count on a spirit of reaction to such abuses.

18. Most older priests are committed to the new liturgy and regard the older forms with suspicion or simply hate the liturgical traditions of the Church; the novelty of conciliar innovations stamped their youth, and they look back on this period with the same nostalgia as the previous generation to the Latin Mass. Moreover, they were frightened by “Lefebvrism”, even though they knew almost nothing about its nature. 

19. The young priests can be divided into two groups. Many of them, mostly those concerned with the pastoral care of young people, desire the „creative liturgy” of the West. Another group has deeper spiritual aspirations, long for a sure orientation, or sane priestly, spiritual, liturgical, or pastoral ideals, but lack a particular point of crystallization.

20. Several lay groups that formed the St. Augustine Liturgical Renewal Movement, supported by a few priests, had great success in implementing a well-balanced liturgical program and in transmitting the liturgical treasury of the Church to the faithful. So, e.g.:

A collection of Mass Proprium Chants for the full year has been produced and introduced, so not only well-trained choirs but also scholae of 5-6 singers in small churches or small communities can find the Antiphonarium missae in a good translation and with Gregorian tones.

A vernacular (resp. Latin-Vernacular) form of the Divine Office has been produced for semi-public use that follows the material and distribution of the traditional Roman liturgy, provided with easy Gregorian melodies, in good translation and with real alternatives of participation, a) for groups more frequently praying the Office, and b) for simple parish communities;

Scholae have been founded in relatively great numbers, singing each week the propers and the ordinary in either simple Gregorian tones in the vernacular or in the “great” Latin melodies, yet in most cases combining the two.

As a result, many lay people have grown up who feel this liturgical repertory as their own, sing in great part by memory, and are well-trained in the fitting norms of liturgical behaviour and instructed in traditional liturgical ideas and spirituality.

This movement urges the preservation of the Latin language in the liturgy, at least in some parts.

This movement has trained many young people who play a leading role in chanting and organizing the liturgy. 

The movement takes a critical stand against harmful ideas, arbitrariness, and vulgarity in the liturgy, whether in the rite, ceremony, music, or catechesis.

The movement takes as its touchstone the highest forms of liturgy (the solemn Mass with servers, in Latin, with traditional chant, prayers, etc.); on the other hand, it takes great care to assure the presence of these values in communities of modest conditions, in churches of small or extremely deficient resources.

21. The movement has benefited from each of the three trends mentioned above, and always seeks a balance that is viable in our days:

It obeys the liturgical laws in current force, but interprets them always in meliorem; it opts for the traditional Roman Liturgy in all points permitted by law. It also makes use of the two possibilities given in the new liturgy: the use of the vernacular and the possibilities of options. Both are utilized, however, to ensure a better assimilation of the Roman liturgy. If possible, good (or at least better) translations convey the message of the liturgical text to the faithful. Whenever there is an option, the one is chosen that can transmit the traditional heritage to the community (e.g., seasonal introits in simplified Gregorian melodies or rather melody-types). These “redactions” are not meant to replace the full, traditional forms, but rather to work in parallel with them, as paths leading up to the full forms.

Its ideal is the traditional Roman liturgy, as far as permitted by current regulations, with the hope of its wider use in the future. The traditional liturgy is, however, not taken to be identical with the Tridentine Rite. When not forbidden by the laws in force, we freely integrate the old rite of Esztergom, the Ritus Romano-Strigoniensis, into our practice.

22. The St. Augustine Liturgical Renewal Movement has attained all of this for the most part without the support of the hierarchy, and in many cases under persecution.

23. Cooperation with the Una Voce might be possible under the article “FIUV aims”, which offers a structured link between associations that pursue identical or similar aims to those of the FIUV. 

24. The presence of Una Voce in Hungary would be important and highly desirable. The faithful could become acquainted with the noble liturgical heritage of the Roman Church, celebrated over the centuries and also praised by the Holy Father. It is still more needful, since the Tridentine Rite may serve as an example of sound ecclesiological and liturgical ideas, a warning against many incorrect practices, and a clear standard of orientation.

25. We would be overjoyed if the Tridentine rite appears in Hungary by indult of the ordinary bishops or by higher authorities in Rome. We hope it could become accessible either periodically or as a regular celebration in certain churches. We welcome such a celebration, first of all, in its most solemn form (missa solemnis in Latin, with Gregorian chant and sacred polyphony), but also in its missa lecta form, this more intimate celebration that calls the heart to liturgical contemplation.

26. On the other hand, the St. Augustine Movement does not wish to give up its many achievements connected to the vernacular: the activity of our small scholae, the Proprium chants in Hungarian, the Divine Office based on the Esztergom use, the skillful combination of the two languages, and many valuable elements of Hungarian liturgical heritage that have been preserved with great difficulty (e.g. the rite of Holy Week that is permitted as an alternative).

27. Moreover, while we agree that the Roman Rite should be restored and reintroduced, we believe that the majority of Catholics would be so firmly opposed to an exclusive use of the Latin language that any attempt wedded to this requirement would be condemned to failure or would remain the hobby of isolated groups without fruit for the whole Church.

28. For the present, we wish to adhere to the liturgical laws and liturgical books promulgated after the Council, with the provisos listed above (interpretation ad meliorem, choice of the most traditional alternatives, integration of the Strigonium Use), leaving the eventual solution of problems and antagonistic tendencies to the future.

29. We also differ slightly from Una Voce with regard to future prospects, as we desire the Church to return, in the long run, to the traditional Roman liturgy, not simply to the 1962 Missale Romanum. On the one hand, we hope the full heritage of the Roman Rite (beyond the Tridentine Rite) will be taken into consideration. On the other hand, we await the true reform called for by the Council. Perhaps we must return to the 1962 Missal as the last safe point before the great break. But we cannot stop there. Starting the reform in harmony with centuries of organic development (Const. de Sacra Lit. 23), we will one day be in a position to make the noble tradition of the Roman liturgy living and enlivening for a new epoch: the Roman Liturgy, nothing else.

2005-ben, az úgynevezett Bugnini-liturgia kritikájáról írt, nagyhatású könyvének megjelenése után megkereste Dobszay László professzort az Una Voce Nemzetközi Szövetség, amely világszerte a hagyományos latin liturgia ügyének előmozdításán dolgozik. Figyelembe véve a XVI. Benedek pápaságának kezdetén kialakuló kedvező körülményeket, célszerűnek tűnt egy, az Una Voce céljaival azonosuló magyar szervezetet alapítani, és jelentkezni a szervezetbe. Dobszay professzor azonban tisztázni akarta az úgynevezett tradicionalista mozgalommal kapcsolatos aggályait, és szerette volna összefoglalni álláspontját annak ideológiájával, társadalmi és politikai helyzetével, valamint az általa támogatott liturgikus gyakorlatokkal kapcsolatban. Eközben szándékában állt bemutatni a nemzetközi nyilvánosságnak sajátosan magyar történelmi, szellemi és lelkiségi hátterünket, céljainkat és eredményeinket. Finom távolságtartását ezzel is kifejezve úgy döntött, hogy engem, Földváry Miklóst delegál az Una Voce-be mint a magyar ügy képviselőjét. Együtt fogalmaztuk meg az alábbi téziseket, amelyeket 2005. október 9-én Rómában, a Szövetség közgyűlése előtt föl is olvastam. Azóta útjaink elváltak, a Szövetségnek nem lett magyar tagszervezete, de a nyilatkozatban megfogalmazott elképzeléseket és célokat a budapesti Szent Mihály-templomban újjáéledő római rítus időközben lényegileg megvalósította. Érdemes felidézni, hogyan gondolkodtunk minderről húsz évvel ezelőtt. 

Tézisek az „Una voce” magyarországi megtelepedésének problematikájához

I. Tények

1. A tridenti liturgia az ősi római liturgia XVI. századi válfaja. A római liturgia apró változásokkal, szervesen fejlődött a századok folyamán, s közben szerzetesrendek, egyházmegyék szerint több variánsa jött létre. A római liturgia azóta, hogy első dokumentumaival rendelkezünk, nem szenvedett semmi igazán lényeges változást, sem korszakok, sem helyi tradíciók szerint, bár e változatok értékei és egyéni színezetei nem elhanyagolható kincsei a római liturgiának. A tridenti rítus csupán újraszerkesztett változata az ún. kuriális liturgiának, melyet a pápai udvartartásban (de nem a nagy római bazilikákban) használtak a XII. és a XVI. század között. 

2. Először a XVI. században bukkantak fel olyan kísérletek, amelyek nem ebbe a változások ellenére lényegileg egységes római rítusba, s annak szerves történelmi fejlődésébe illeszkedtek, hanem egyéni elgondolások alapján, mesterségesen készültek. Az ilyen „kreatív” liturgiáknak három hullámát ismerjük: az első a XVI. századi humanista javaslatok (például Quignonez breviáriuma), a második hullám a főként francia földön keletkezett számos konstrukció („neogallikán rítusok”), a harmadik pedig a II. Vatikáni Zsinat után megszerkesztett új-római (tartalma szerint neogallikán szellemű) liturgia. 

3. Az új-római liturgia ma a római egyház hivatalos, törvényes rítusa, melyet illő tisztelettel kell kezelni, s melynek érvényességéhez szó nem férhet.

4. Ugyanakkor számos kritika érte a zsinatra hivatkozó új („Bugnini-”) liturgiát, elsősorban a római egyház liturgikus hagyományával való szakítás, a liturgiában bekövetkezett „break” miatt (ezek tartalmáról itt nem feladatunk számot adni.). A szentszék méltányolva azok kívánságát, akik idegenkednek egy ilyen mérvű töréstől a liturgikus gyakorlatban, 1988-ban megengedte, hogy ők továbbra is a „tridenti” vagy inkább „tradicionális” római liturgiát kövessék, mégpedig az 1962-ben kiadott misekönyv szerint. Az ilyen kívánságok teljesítésére „Ecclesia Dei” néven kuriális intézményt hozott létre, s a világon számos egyházmegyében, szerzetesrendben, papi szövetségben vezették be újra a római rítust, az új-római rítus helyett vagy mellett. A tridenti liturgia értékeiről a szentatya, nagy tekintélyű bíborosok, püspökök nyilatkoztak, s nem egy közülük maga is a tridenti rítus szerint celebrál szertartásokat. Az újra-bevezetéshez – ha az nem privát jellegű, mely a miséző papnak adott személyes jóváhagyástól függ – a helyileg illetékes egyházi főhatóság engedélye szükséges; az engedély megtagadása esetén az „Ecclesia Dei”-hez lehet fellebezni, mely az engedélyt jogos igény esetén általában megadja. 

5. A hagyományos római rítus újra-bevezetését szervezett formában is szorgalmazza a világi hívőknek egy pápailag jóváhagyott szervezete, az „Una Voce”, mely tagszervezetei számára segítséget, információt, tanácsot ad, és azokat sokféle eszközzel (például a www.unavoce.org honlap által) támogatja és összefogja. 

6. A római liturgiának a zsinat után egy harmadik lehetséges útja is kirajzolódott: a régi (tridenti) rítus olyan továbbfejlesztése, amely teret enged egyrészt az értékes szerzetesrendi vagy egyházmegyei hagyományok felélesztésének, másrészt egy olyan korszerűsítésnek, amely nem jelent törést a hagyományvonalban, sőt éppen annak elevenen tartását célozza. Az ilyen törekvések azonban elszigeteltek maradtak, és állandóságot biztosító szervezett formát csak kivételképpen öltöttek. 

II. A liturgia további esélyei a világegyházban

7. A római egyházban mint hierarchikusan szervezett testületben a pápának, illetve a nevében eljáró központi testületeknek kell kimondaniuk a döntő szót. A régi és akár legújabbkori egyháztörténelem azonban azt mutatja, hogy e döntő szó előkészítésében nagy szerepe van a vox populi-nak is. A zsinat liturgiai határozatait éppúgy egy előző nemzedék tudósai, lelki írói, papjai, hívőcsoportjai készítették elő, amint a tridenti rítus újrabevezetése és az Ecclesia Dei körlevél kiadása sem vatikáni kezdeményezés volt, hanem vatikáni válasz a hívőktől jövő kezdeményezésre. Csak ez a szemlélet tudja egyensúlyban tartani az Egyházban az engedelmes fegyelem és a Lélek inspirációinak egyensúlyát.

8. A liturgia sorsán gondolkodóknak egy része (főként az az idősebb nemzedék, melynek a zsinat fiatalkorát meghatározó élménye volt) úgy látja, hogy egyházunkban csak egyetlen rítusnak lehet létjogosultsága, s ez az „új liturgia”. Minden mást elítélnek vagy a rövidéletű nosztalgikus mozgalomnak tekintenek. Holott megfelelő teológiai, történeti, liturgiai megalapozás mellett be kellene látniuk, hogy a „reform” során nem a római rítus helyreállítása (re-formálása) történt, hanem annak elvetése, s hogy eközben számtalan tanbeli, spirituális, emocionális, pasztorális érték ment veszendőbe.

9. Mások szerint az új liturgia múló epizód az Egyház életében, s azon kell dolgozni, hogy a tridenti rítus egy ideig széles körben megengedett, párhuzamos rítusként, majd létével és hatásával győzelmet szerezve ismét az egyház egyetlen liturgikus törvénye szerint fejtse ki áldásos hatását a hit és igaz jámborság megőrzése, a modernizmus, vallási liberalizmus erkölcsi és lelki rombolásának felszámolása érdekében. Holott ha igazán megismernék a liturgia tartalmát, be kellene látniuk, hogy a II. Vatikáni Zsinat számos jogos igényt ismert fel és ismert el. A tridenti rítus nem volt és nem is lesz egyenlő egy változhatatlan, örök római liturgiával, sőt éppen a római liturgia változhatatlan, örök vonásainak revitalizálása tehet szükségessé helyes reformokat.

10. Mások, igen kevesen, az egység és változatosság dinamikus történelmi képét látva úgy gondolják, hogy a római rítust meg kell őrizni (egység), de annak tridenti formája mellett (a lényeget nem érintve) a római liturgiának a Tridenti Zsinat után elveszett ókeresztény és középkori értékei is megbecsülést érdemelnek. Úgy látják, hogy ezek számbavétele nemcsak az inkulturáció eszköze lehet, hanem helyes kiindulópontokat szolgáltathat egy igazi (elmaradt) reform számára is. Nekik azonban állandóan észben kell tartani, hogy ezek a liturgikus különhagyományok éppen a közös hagyomány fényében nyerik el jelentőségüket, s hogy csak rendezett közös irányelvek mellett fogják gazdagítani a végső soron, térben és időben évszázadok óta mégis egységes római rítus életét.

11. Mindebből következik, hogy e sorok írója as három „irány” szintézisében látja a hosszú távú megoldást. Kétségtelen, hogy vissza kell fordulnunk az 1970 táján tört útról. Vissza kell térnünk oda, ahol irányt vesztettünk. Az utolsó biztos pont kétségtelenül a tridenti rítus volt. De nem azért kell oda visszaérkeznünk, hogy ott megálljunk, hanem hogy rálépjünk annak a reformnak útjára, amit a zsinat valójában szándékolt, s amit különféle törvényszerű és véletlen történelmi körülmények miatt a végrehajtás elhagyott. 

12. Ez bizonyára nem egy rövid távú perspektíva, de nem is független attól, amit ma tehetünk és tennünk kell: 

13. Az újrómai liturgiát fegyelmezetten követni kell, illetve minmdazon pontokon, melyek választási lehetőséget kínálnak, vagy erre lehetőséget kínálóként értelmezhetők, a római rítus legjobb hagyományai értelmei szerinti megoldás mellett kell dönteni. Így például különösen fontosnak látszik, hogy az anyanyelv használata (fordítások, zenei tolmácsolás) a római liturgia tartalmának lehető legteljesebb és leghűségesebb közvetítését szolgálja, ne pedig annak relativizálását, dekonstrukcióját eredményezze.

14. Ezzel párhuzamosan az Ecclesia Dei indultumával minél szélesebb körben élve fel kell támasztani a tridenti rítus használatát, mégpedig e formánál is törekedve a gyülekezet cselekvő (de nem akárhogyan cselekvő, hanem tudatos és a liturgia szellemiségéhez alkalmazkodó) részévteléért (Lit. Konst. 14.) A tridenti rítus újra bevezetése nem csak a saját értékeinek élő megjelenítését szolgálja, hanem fenntartja a liturgikus imádás és tisztelet valódi szellemét, s valóságos gyógyszer az új liturgia által kiváltott rombolásra. 

15. A harmadik elem azoknak az ősi szerzetesi és egyházmegyei hagyományoknak tanulmányozása és a törvények jóindulatú értelmezésének határai között (Lit. Konst. 37. pont) bevezetése, melyek már ma is gyarapodásunkat szolgálják, a későbbiekben pedig a „valódi reformba” integrálhatók. E különhagyományoknak (valójában az egységes római rítus képviselőinek) jelenléte annál is fontosabb, mert míg helyreállítják az egyetemes római rítusnak legalább egyes elemeit, de ugyanakkor hatékonyságukat nem fékezi az 1962-es misszáléhoz és a latin nyelvhez való kötöttség, jóváhagyásuknál pedig remélni lehet a helyi hagyományt pártoló jóindulatot.

16. E három párhuzamos megoldás még évekig jó hatású modus vivendit kínál. Egyben előkészíti azt a reformot, melyben egyaz egységet és változatosságot, hagyományosságot és korszerűséget, egyháziasságot és realizmust, az abszolút értékek érvényesítését és a különböző feltételekhez való alkalmazkodást tudja majd egyesíteni.

III. Az Una Voce Magyarországon

Minden, az Una Voce magyarországi megtelepedését célzó tevékenységnek tisztában kell lennie a következő tényekkel:

17. Magyarországon olyan fokú és fajtájú különcségekre, liturgikus abszurditásokra, önkényes primitivizmusra, mint Nyugateurópában csak kivételesen (főként az ún. bázisközösségből kisarjadt csoportok és abban kondicionált papok esetében) került és kerül sor. 

18. Viszont a valódi liturgikus megújulás is várat magára, mert a 19-20. századi valódi liturgikus reformgondolat ebben az országban igen kevéssé vert gyökeret. A zsinat után a változásokat bevezették: szembe miséző oltárokat építettek, lefordították (igen gyarlón) és bevezették az új misekönyvet, miközben, ahol csak lehetett, igyekeztek az új keretbe átmenteni egy falusi plébániai népmise rutinmegoldásait. 

19. A koros papság ma elkötelezett az „új liturgia” mellett, és gyanakvással, olykor gyűlölettel tekint az egyház liturgikus hagyományaira, mert ifjúkorát a zsinati eszmék újdonsága határozta meg, s ma már ugyanazzal a nosztalgikus érzéssel tekint erre, mint az előző generáció tekintett a „latin misére”. A fiatal papság két csoportra oszlik: az ifjúsági pasztorációs papok nagy része a nyugati „kreatív ltirugiára” áhítozik, egy spirituálisan igényes fiatal papi réteg valami általa nem ismertre vágyik, anélkül, hogy lenne hely, ahol biztos tájékozódópontokat és tisztázott papi, spirituális, liturgikus, pasztorális ideált találhatna.

20. A Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalomban egyesült laikus erők, néhány pap támogatásával komoly eredményeket értek el egy kiegyensúlyozott liturgikus program megvalósításában, az egyház liturgikus kincseinek az egész hívő közösségnek elérhetővé tételében. Így:

Elkészült és használatba vétetett az egész évi mise-proprium énekeinek gyűjteménye, mely azonban nem csak a képzett kórusok, hanem a kis templomok 5-6 fős szkólái és a kis gyülekezetek számára is énekelhetővé teszi jó fordításban és gregorián dallamokon az Antiphonarium Missae-t.

Nemhivatalos használatra elkészült egy olyan magyar (illetve latin-magyar) énekes zsolozsma, mely a hagyományos római rítus anyagát és beosztását közvetíti gregorián dallamokkal, jó fordításban, olyan választási lehetőségekkel, mely a) a gyakoribb, igényesebb zsolozsmázó közösségeknek is, b) az alkalmi plébániai gyülekezetek számára is reális bekapcsolódási lehetőséget kínál. 

Nagy számban alakultak olyan szkólák, melyek a könnyű magyar gregoriánt vagy a latin nyelvű gregorián alapján működnek, a körülmények szerint kombinálva a kettőt. 

Jelentős olyan tömegek nevelődtek ki, melyek ezt a liturgikus mise- és zsolozsmarepertoárt magukénak tudják, nagyrészt emléklezetből éneklik, a hozzá tartozó viselkedési normákat elsajátították, és olyan liturgikus oktatásban réseszülnek, mely a hagyományos liturgikus gondolkodásmódot és lelkiéletet plántálja el bennük.

A mozgalom igyekszik előmozdítani, a latin liturgia részleges megőrzését.

A mozgalom jelentős olyan ifjúsági háttérrel is rendelkezik, mely a liturgia és a liturgikus zene kivitelezésében vezető szerepet tud vállalni.

A mozgalom kritikai magatartást tanúsít a liturgikus önkényességekkel, értéktelenségekkel, eszmékkel szemben, jelentkezzenek azok akár a rítusban, a ceremóniában, a zenében vagy a hithirdetésben. 

A mozgalom alapállása, hogy a liturgia legmagasabb rendű formáit (liturgia solemnis, asszisztencia, latin nyelv, tradicionális anyag) tekinti igazodási normának, de különös godnot fordít arra, hogy ezen értékek a legszerényebb adottságok között, a legkisebb és legrosszabb ellátottságú templomban is megjelenhessenek.

21. A mozgalom mindhárom irányzatból okulva keresett egy ma fenntartható egyensúlyt.

Engedelmesen követi a fennálló liturgikus törvényeket, de azokat igyekszik mindig az meliorem értelmezni, a hagyományos római liturgiát választani minden olyan mozzanatban, ahol erre a törvény lehetőséget ad. Különösen is felhasználja az új liturgiában adott két lehetőséget: az anyanyelv használatát és a választási lehetőséget. De mindkét engedménnyel a római liturgia jobb befogadását szolgálja: ahol lehet, jó (jobb) fordításokkal viszi a hívekhez a gondolatokat; a választások kihasználásával pedig szélesebb körű befogadást akarja elősegíteni (például időszaki introitus, egyszerűbb gregorián dallamok). Az ilyen engedeményeket nem a teljesebb hagyományos formák lecserélésére akarjuk használni, hanem azok mellett, mintegy azokhoz vezető lépcsőfokokként. 

Az eszmény a hagyományos római liturgia, amennyire azt a mai törvények mellett használni tudjuk, s széles körű használatát a jövőben reméljük. A hagyományos római liturgiát azonbnan nem kezeljük egyenlőnek a tridenti rítussal, s – ahol ez nem ellenkezik az érvényes előírásokkal – különösen örömmel foglaluk be gyakorlatunkba a Tridentnél régebbi és sokszor nagyobb értékű Ritus Romano-Strigoniensis-t. 

22. A Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalom eredményeit nagyrészt a hierarchia támogatása nélkül, nem egyszer kifejezetten üldöztetést szenvedve érte el. 

23. Az Una Voce-val való kapcsolatfelvételt a FIUV alapokmányának e cikkelye teszi elvileg lehetővé: (objects of the FIUV): to offer a structured link between associations which pursue identical or similar aims to those of the FIUV.

24. Az Una Voce magyarországi megjelenése felettébb kívánatos egyrészt azért, hogy a hívek tapasztalatból megismerhessék a római egyház évszázadokon keresztül celebrált, a Szentatya által is magasztalt nemes liturgikus örökségét, de még inkább azért, hogy a helyes katolikus és liturgiai szellemiség mintája megjelenjék a magyar egyházban, mintegy ellenpontként sok helytelen gyakorlathoz és figyelmeztető, a tájékozódást segítő jelként. 

25. Örömmel üdvözöljük és szívesen bekapcsolódunk, ha ordináriusi vagy felsőbb római engedéllyel Magyarországon is megjelenik, s bizonyos időnként vagy akár egy-egy helyen állandóan elérhető lesz a tridenti rítusú liturgia, főként annak legünnepélyesebb formája (missa solemnis latin gregorián misével), kiegészítésül pedig az egyéni lelkiéletet tápláló missa lecta formájában.

26. Ugyanakkor a Szent Ágoston mozgalom nem adhatja fel hatalmas elért eredményeit: a szkólamozgalmat, a magyar nyelvű könnyű proprium-éneket, az esztergomi zsolozsmát, a latin és magyar átgondolt kombinációját, a magyar liturgikus hagyomány számos értékes, nagy nehézségek árán megmentett mozzanatát (például a nagyhét fakultative engedélyezett rítusa).

27. A jelenlegi helyzetben a vatikáni zsinatot követő liturgikus törvényekhez és könyvekhez a fenti kiegészítésekkel (ad meliorem értelmezés; a hagyományos alternatívák válaszutása, az esztergomi rítus beépítése) ragaszkodni akarunk, abban a reményben, hogy a jövő a látszólag ellentétes.tendenciák megoldását hozza.

28. Az Una Voce-tól némileg eltérően ítéljük meg a jövő perspektiváit is. Szeretnénk, ha az egyház hosszabb távon visszatérne a hagyományos római liturgiához, de nem az 1962-es Missale Romanumhoz. Egyrészt, mert azt reméljük, hogy a Tridentinél teljesebb római rítus is hangot kaphat. Másrészt, mert az az igazi reform, melyet a zsinattól reméltünk, még várat magára. Lehet az 1962-es Missale Romanum egy úttévesztés előtti utolsó biztos pont, melyhez vissza kell mennünk. De nem azért, hogy ott megálljunk, hanem hogy megtörténjék az a reform, mely harmóniában van a sok évszázados szerves fejlődéssel (vö. Lit. Konst. 23. §,), mely újabb évszázadokra élővé és élhetővé teszi a római liturgia nemes hagyományát. Nem mást, azt.